Két hét múlva. Örülök, hogy újra látlak!
Asami:
Nem tudom mi volt jobb. Az, hogy vége az évnek, vagy az, hogy meleg van és a fű puha. A hátamon feküdtem becsukott szemmel, kezem a tarkóm alatt. Lassan két hét telt el mióta börtönbe zárták a Fekete özvegy bandát. A játékban még mindig terrorizálják a játékosokat. Nem sok időm volt, hogy helyre tegyem a dolgokat. Segítettem Daisukénak felkészülni az érettségiére és Aratának a költözésben. Végre Tokióba költözik. Sőt. Már itt él. Az apja még mindig nem képes Aratára nézni. De sokat beszélnek telefonon. Aguri és Yuri véglegesen is Tokióban maradnak. Már állást is kapott Aguri. Kidobó emberként dolgozik egy nagy éjszakai klubban. Eiji és Eiki meg élik a csendes gazdag életüket. Gengo az anyához költözött, itt Tokióban. Nem messze tőlünk. Engo... Hát... Utóbbi időben nem beszéltünk. Mintha valakit kihagytam volna. Ja igen! Akio. Rengeteget beszéltünk az elmúlt napokban. De még a randira nem került sor. Én segíttetem a bátyámnak és Agurinak, na meg tanultam. Akio is fejvesztve tanult.
- Hé Asami! - hallottam valaki hangját.
Lassan kinyitottam a szemem. És meglepetésemre egy szőke hajú fiúval találtam szembe magam. Még mindig nem vágta le a haját. Még mindig a szemébe lóg és igen! Még mindig totál idióta.
- Gyerünk! Mennünk kell! Ma van az utolsó nap! Az év utolsó napja! - hadonászott.
- Jó neked, hogy előre hozott volt a bizonyítvány osztásod. - álltam fel.
- Tudom, hogy izgatott vagy, de akkor se kell elkésned! - rakatta meg a csukóm és kezdett ráncigálni.
- Ne ráncigálj már! - dünnyögtem.
- Akkor siess! - nézett hátra.
Kettőre a suliba értünk. Rengeteg ember volt. Első dolgom az volt, hogy a terembe menjek. Át vergődve magam az embereken a terembe léptem.
- Onii - sama! - ugrott a nyakamba Tomiko. - Azt hittem sose jössz!
- Itt vagyok! - mosolyogtam.
- Szia Arata! - mosolygott Tomiko Aratára.
- Szia. Eiki?
- Mindjárt jönnek csak Akionak pisilnie kellett.
- Itt van Akio?! - vörösödött el az arcom.
- Igen! Azt mondta, hogy szeretne téged látni! Annyira romantikus! - lépet az álom világába Tomiko.
- Az. - mosolyogtam és észre vettem Engot.
Miért kell neki így néznie? Miért? Ezért nem jó össze jönni az osztály társaddal. Még mindig nem értem Daisuke és Kaoru, hogy nem mennek egymás idegére. Mondjuk ők nem veszekedtek és nem csalták meg egymást. Nem hazudtak egymásnak és saját maguknak.
- Asami! - lökdösött valaki.
- Mi az? - tértem vissza a való világba.
- Nem is köszönsz!? - nézett rám mérgesen Eiji.
-Sajnálom. Máshol járt az eszem. - mosolyogtam. - Sziasztok.
- Egész nap ilyen vagy! - vonta fel a szemöldökét Tomiko. - Alig lehet hozzád szólni.
- Bocsi, bocsi. - vakartam meg a tarkóm.
Új év fog kezdődni. Idegeskedhetek, hogy Tomi, Arata és Minori egy osztályba legyenek velem. Megörülök, ha Engoval kell lennem!
- Annyira aranyos! - hallatszott az egyik lány hangja a folyosóról.
- Aguri? - kérdezte Tomiko.
- Lehet. - néztünk ki a folyósora és Yurit láttuk meg. - Yuri!
- Asami! - rohant oda hozzám. - Nem láttad Agurit?
- De... De várjunk csak! Neked nem az általánosban kéne lenned? - néztem rá.
- Igen... De ma van Agurinak a bizonyítvány osztója! Nem hagyhatom ki! - kezdett duzzogni.
- Yuri... Nem szökhetsz el folyamatosan a suliból!
- Asami! - rohant a folyosón Aguri. - Eltűnt... Ja... Semmi... - nyugodott le.
- Szia! - mosolygott Yuri a bátyára.
- Mit nem értesz azon, hogy az iskolába kell maradnod? - emelte fel a húgát.
- Az egy bőrtőn! - ordított a kislány.
- Tisztára olyan mint te. - nevetett Arata.
- Ez nem vicces.... - nézett a fiúra Aguri mérgesen. - Ez a héten a harmadik! Már a tanárod a telefon számláját akarja kifizettetni velem. Erre nincs pénzem Yuri!
- Sajnálom! De nem szeretek egyedül lenni.
- Nem vagy egyedül. - néztem Yurira. - Vannak barátaid. Nem?
- Nincsenek! Azok mind hülyék és idióták! - húzta el a száját.
- Látom örülsz az új rádiódnak Aguri... - néztem Agurira. - Nem kéne káromkodnod, ha otthon van Yuri.
- Bocsánat, de ha azt mondják be a rádióba, hogy este eshet akkor lehet annak örülni, hogy csak káromkodok. Tudod milyen rossz az esőben állni? - tüsszentett a fiú. - Tessék!
- Örülj, hogy van állásod! - bökdöstem az ujjammal a mellkasát.
- Örülök! Csak na... Hagy abba! - csapott a kezemre. - Ne piszkálj!
- Annyira vicces. - nevettem. - Na de! - fordultam a többiek felé. - Hol van Gengo?
- Azt mondta siet. - mondta Eiji. - Meglepetése van.
- Meglepetés? - vontam össze a szemöldököm.
- Nem tudjuk mi.
- Dai! Engedj el! - hallottuk, hogy Engo ordibál. - Mit akarsz?
- Elegem van abból, hogy nyafogsz! - üvöltött Dai.
A következő amit láttunk és hallottunk az az volt, hogy Engo kiesik a teremből és a falak vágódik. Nyafog? Engo nyafog? Nem értem.
- Engo! - lépte át a fiút Minori. - A francért kell a földön fetrengeni! Sziasztok. - köszönt egy nagy vigyorral a képén.
- Szia... - vettem le a tekintetem Engoról. - Hol voltál?
- Meg vettem ezt! - emelte fel a lábát.
- Kalapácsot a lábadra? - viccelődött Eiji.
- Ez! - verte vállba a fiút Minori. - Ez kérlek szépen 15000 jen értékű cipő!
- Hogy az istenben jársz benne? - tette fel a költői kérdést Tomiko.
- Ez semmiség! - tette le a földre a lábát. - De ugye milyen szép? - fordult körbe Minori.
- Nagyon... - forgattam a szemem. - Az én cipőm 2000 jenbe került. - néztem le a sport cipőmre.
- Kicsit öltözhetnél nőiesebben! Ez a rövid farmer nagyon rossz! A pulcsid se jobb! - lépett felém. - Ezt húzzuk ki a nadrágodból. Vedd le ezt a förmedvényt ami a pulcsi nevet viseli és... Mi ez?
- Póló a neve.
- De ilyen színű? Még ha kicsit kékebb lenne! Hol van az a has póló amit kaptál?
- Minori! Nem fogok fél meztelenül járkálni!
- Akkor várj. - lentebb húzta a nadrágom, majd Tomiko fel. - Mi az?
- Tudod oké, hogy csípő, de AZ MÁR NEM A CSÍPŐM VOLT! - akadtam ki.
- Hopsz. Bocsi. - mosolygott. - Na kész. Ha azt a pulcsit vissza veszed megöllek!
- Már te is? - nevettem.
- Nem nem vicces... - komolyodott el Arata arca.
Vissza mentünk a terembe és közölték, hogy egyenruhába kell öltözni. Ki gondolta volna. Persze a fiúk ki lányok be a terembe és öltözés. Ledobtam a pólóm az asztalomra. Nem szeretek mások előtt öltözni. Fel vettem az ingem és a nadrág felé a szoknyám, majd levettem a nadrágot. Megkötöttem a nyakkendőm és készen voltam. Elsőnek! Indultam ki a teremből.
- Gyors volt! - mosolygott Eiji.
- Nem szeretek lassan öltözni. - húztam el a szám.
Semmi kedvem itt lenni. Otthon akarok lenni és a macskámmal szórakozni. Annyira édes! A két két alatt nagyon sokat nőt.
- Hol van már Gengo? - néztem körbe.
- Nem tudom... - vont vállat Eiki.
Lassan a többiek is felöltöztek és elindultunk az udvarra. Elmondták a beszédeket és elbúcsúztak a végzősöktől. Indultunk vissza a terembe amikor megpillantottam a kapuban Gengot. A bal oldalát láttam és a kék szemét. Mikor meghallott miket felénk fordult. A szemén egy kórházi kötés volt.
- Semmi érdekes. - mosolygott.
- Elkéstél! - duzzogott Tomiko.
- Okom volt rá! - nevetett.
- Ok? - kérdeztem vissza.
- Ja! Na menjünk be és megmutatom!
Vissza mentünk a terembe. Mi történt vele? Miért késett? Aguri és Daisuke és átjöttek.
- Nos akkor! - fordult körbe Gengo. - Készen álltok a csodára? - mosolygott.
- Igen? - mondtuk egyszerre.
- Csak egyszer mutatom meg! - a bal kezével eltűrte a haját a jobb kezével meg felemelte a szemfedőt. - Na?
- Gengo... - döbbentem le. - Ezért késtél?
- Ja! Menő mi? - mosolygott és vissza tette a szemfedőt.
- Megműtöttek? - kérdezte Eiki.
- Meg! Egyáltalán nem fájt. Sőt! Kényelmesen érzem magam. Igaz hogy nem tudom mozgatni, de nem baj! A vicces, hogy megtudom kopogtatni. - nevetett.
Nem mondtam semmit csak megöleltem. Mit mondhatnék erre? Annyira sajnálom, de miért nem hívott? Meglátogattam volna.
- Műtét után egyből kiengedtek? - kérdezte Aguri.
- Nem. A műtét három napja volt. Most csak vizsgálaton voltam.
- Három napja?! - döbbentünk le.
- Azt mondtad tegnap este, hogy Animét nézel! - akadtam ki.
- Azt néztem. Csak a kórházi szobában voltam. Hatalmas tévé volt a falon!
- És a szemed? - kérdezte Aguri egy izgatott mosollyal az arcán. - Haza vitted egy üvegben!? - lépett közelebb a fiúhoz.
- Persze! A szobám polcán áll! És még látok is vele! - mosolygott a fiú.
- Ez csúnya volt... - húzta el a száját Tomiko.
- Sokkal boldogabb vagy. - mosolygott Akio.
- Természetesen! De lehet, hogy még az érzéstelenítő beszél belőlem... - gondolkodott el.
- Gengo... - lépett oda hozzánk Engo. - Beszélhetnénk?
- Miről? - mosolygott Gengo.
- Csak beszélni. - indult el az ajtó felé.
Utána néztem. Annyira zavaros ez az egész. Ő többször is szerelmet vallott, de én elküldtem. Mit várt volna mást? Hazudott, átvert, kihasznált, de még is. Megmentett, de elárult. Igaz Gengo miatt.
- Minden oké Asami? - kérdezte Akio.
- Igen. - fordultam felé.
Pár perc múlva kiabálás jött a folyosóról. Mi történik oda kint?! Kevesebb mint fél perc múlva Engo rontott be a terembe. Valamit mondott neki Dai.
- Szarok rá! - kapta a hátára a táskáját és indult az ajtó felé.
- Engo! - szólt utá Dai.
- Nem kell a segítséged! - fordult vissza.
Nem bírom! Fel lökve Eijit és Eikit utána rohantam. A terem ajtajának a peremébe kapaszkodva oldalra rántottam magam.
- Asami! - hallottam valaki hangját, de nem érdekelt.
Elrohantam Gengo mellett és a lépcső felé kezdtem rohanni. A lépcsőn kettesével szedtem a lábam. Az utolsó fogon leestem, de fel álltam. Amikor szipogást hallottam lassítottam, sőt, teljesen megálltam. A lépcső fordulóból láttam Engot. A lépcsőn ült és sírt. Minden porcikám azt mondta ne menj, de a szívem mást mondott. Halkan kezdtem lefele lépkedni. Meghallott, mert abba hagyta a sírást. Lassan mellé értem. Leültem mellé és nem nézett rám. Mit kéne mondanom? Mit? Megtörölte a szemét és rám nézett. Csak nézett könnyes szemekkel.
- Asami... - nyögte ki a nevem. - Annyira sajnálom! - ölelt meg és újra sírni kezdett.
Nem gondoltam volna, hogy Engonak ekkora lelkiismeret furdalása van. A hátára tettem a kezem. Éreztem, hogy az egész vállamat eláztatják a könnyei. Csak sírt és sírt, akár egy kis gyerek.
- E-Engo... - tettem a fejére a kezem.
Beletúrtam a fekete hajába. Annyira puha volt és sima, mint az nap este. Még mindig emlékszem, minden egyes pillanatra.
- Sajnálom! - szólalt fel két szipogás közben.
Lassan oldalra néztem és ott álltak a többiek. Szerintem ők se értettek semmit. Elengedtem Engo fejét és az oldalára tettem a kezem amitől ő fel szisszent. Gondoltam... Valahogy tudtam, hogy ez történt vele.
- Meg örültél? - nézett rám.
- Miért vagy ennyire ön fejű!? - álltam fel. - Azok a szemetek voltak igaz?
- Mi? - nézett fel rám. - Semmi bajom! - állt fel, de láttam rajta, hogy fáj neki.
- Az egész oldala lila... - hallottam Dai hangját.
- E-Ez nem igaz! - fordult a többiek felé.
Nem mondtam semmit csak elkaptam a pólója nyakát. A szabad kezemmel felrántottam a pólóját. Az egész jobb oldala lila volt. Részben miattam volt? Ha egyből elmondja hol vagyok akkor nem verik meg?
- Engedj el! - lökött el. - Nem fáj!
- Nem, csak a folyosón is alig bírtál felállni. - lépett le a lépcsőn Aguri.
Nem tudott mit mondani csak az arcunkat fürkészte. Nem írom tovább! Elegem van!
- Akkor vertek meg amikor...? - csorbult el a hangom.
Hetek óta most beszélek először Engoval.
- Igen... Akkor... - fordult el.
- Csak egy kicsit legyél őszinte velem! - ordítottam, hidegen hagyva a többiek jelenlétét.
- Megvertek mert falaztam neked! - nézett rám. - De amikor már azt mondták, hogy Gengo másik szemét is elveszik akkor elmondtam rólad mindent!
Egyszerre voltam boldog és szomorú. Nem adott ki egyből, de amikor a testvérét kellet védeni megtette. Becsuktam a szemem és a falnak dőltem. Öröm könnyek folytak végig az arcomon. Lesepertem a könnyeket az arcomról és kinyitottam a szemem.
- Kellemeset csalódtam. - mosolyogtam.
- Asami? - kérdezte Aguri.
- Jól vagyok. - nyitottam ki a szemem és elindultam felfele a lépcsőn. - Engo. - fordultam vissza. - Menj el orvoshoz.
Meg sem várva a válaszát vissza mentem a termünkbe. Kezembe kaptam a táskám és vissza mentem a földszintre. Senkit nem találtam. Itt hagytak? Kimentem a suli elé és megláttam őket. Nem messze a suli sarkával szembe álltak a másik oldalon. Gondoltam át sietek az úton. Mikor már az út másik felén voltam valaki üvöltött.
- Vigyázz!
Engo:
Nem tudom mi fájt jobban. Az, hogy Asami kerül, vagy az, hogy még mindig sajog minden porcikám. Annyira sajnálom, hogy elkellet mindent mondanom Asamiról. De Agurinak hála jól van. Ő is és a többiek is.
- Nos Engo. Hol jár az a perverz fantáziád? - kérdezte Dai.
- Azon, hogy pofon vágjalak. - néztem rá.
- Na de Engo - kun! - torpant meg és ismét Asami hangját utánozta. - Miért bántasz mindig?
- Vagy abba hagyod, vagy itt hagylak. - indultam tovább és az oldalamra tettem a kezem. Minden lépés egy kínzás volt.
- Nem kéne ennyire sietned. - lépett oda hozzám Dai. - Hadd segítsek. - dobta át a karomat a nyakán.
- Nem kell... - húztam el a szám.
- Tudom, hogy jobban örülnél ha Asami segítene, de most én vagyok itt. - mosolygott.
- Akkor álljunk meg egy kicsit. - kapkodtam levegő után.
Iszonyatosan fáj az oldalam, a karom, fejem és a lábam is. Már két hete, hogy kis híján agyon vertek, de még mindig fáj mindenem.
- Szólj ha mehetünk.
- Francért kell menünk az évzáróra... - indultam tovább.
- Gondolom nagyon fáj mindened.
- Az nem kifejezés... - próbáltam tartani a tempót Daival. - Legszívesebben itt feküdnék ki a földre.
- Az nem lenne jó. Tiszta szemét minden.
- Nem érdekel...
Lassan a sulihoz értünk. Miért nem hívta fel apa ezt a rohadt sulit, hogy beteg vagyok? Nem akarok itt lenni. Nem akarom látni Asamit és azt a srácot. Senkit nem akarok látni. Főleg nem Agurit. Gengo vajon jól van? Ma volt az egyetlen nap amikor nem voltam bent a kórházban.
Levettem Dai nyakából a karom és össze gyűjtöttem minden erőmet ahhoz, hogy úgy a teremhez tudjak érni, hogy ne kelljen megállnom és szorongatni az oldalam. A lábam nem is érdekel. A fejem meg minden nap szét akar menni. Mikor végre a terembe értem, szédülten estem be a padba. Kapkodtam a levegőt. Minden levegő vételnél jobban fájt az oldalam, ahogy a tüdőm a bordáimra tapadt, de nem bírtam megállni, hogy ne vegyek levegőt.
- Minden oké? - kérdezte Dai.
- Persze... Hoznál nekem inni? - küldtem el.
- Persze! Sima víz? Vagy kóla?
- Víz. Sima...
Ez a kis párbeszéd is szét akart tépni. Nem csak a levegő vétellel, állással, járással, hanem a beszéddel is bajaim vannak. A fekvés se a legjobb. Aludni meg már két hete nem igazán tudok. Csak forgolódok és egy olyan pontot keresek ami nem fáj. Ha el is alszok akkor is fel kellek fél óra múlva. Most is fáj, az első napokban moccanni nem bírta. Sírtam, nem is keveset. Most is sírnom kell, de nagyon sok ember van itt. Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam össze szedni magam. Nagyából sikerült is amikor Tomiko és a drága unoka testvéreim léptek be az ajtón. Mögöttük meg az a rohadék. Nagyából próbáltam kiegyenesedni, de fáj. Tomikoék leültek és lassan Dai is megjelent.
- Tessék. - tette le a padra.
- Köszönöm... - mondtam halkan.
- Kell még valami? - ült le mellém.
- Igen. Egy pisztoly amivel fejbe lőhetem magam. - ittam bele a vízbe.
- Ne csináld már! - ütött vállba.
Olyan szinten forgott velem a világ. Keresztbe állt a szemem, igaz éppen, hogy hozzám ért, de ha az embert bakanccsal rugdossák fél órán keresztül nem csodálom.
A vállamhoz emeltem a kezem. Fel ordítottam volna, de vissza tartottam. Helyette inkább egy könnycsepp ült a szemembe.
- Sajnálom! - szólt Dai.
- Nem... - nyeltem le a számba lévő nyálat. - baj...
Elengedtem a vállam és megtöröltem a szemem. Végre sikerült vissza tértem arra, hogy az orromon vegyek levegőt. A fájdalom csillapítót már nem engedi szedni apa. Nem értem miért. Sokkal jobban éreztem magam két szem fájdalom csillapítótól. Az elmúlt két hétben naponta négyet megettem. Ma viszont egyet se. Azt vettem észre, hogy Asami lép be az ajtón Aratával. Rám nézett. Ez is rég volt már. Nem akarom, hogy lássa, hogy fáj mindenem. Nem akarom, hogy sajnáljon. Nem kérek senki sajnálatából. Senki se tudja, hogy mi van velem. Csak Dai, apa és talán Gengo, de neki se mondtam el és nem mutattam meg az oldalamat ékesítő lila, helyenként fekete foltokat. Lassan levettem a tekintetem róla. Valamiért kimentek a folyosóra.
- Még mindig szereted? - kérdezte halkan Dai.
- És ha igen? Semmit nem változtat a helyzeten.
- Miért? Ha bocsánatot kérnél tőle. Lenne esélyed!
- Esélyem? - álltam fel. - Az már azóta nincs mióta kiderült a fogadás! - emeltem fel a hangom, ami teljesen kicsinált. Egy újabb szúrás az oldalamba. A földre akartam rogyni. Hirtelen Dai elkapta a kezem és húzni kezdett.
- Dai! Engedj el! - ordítottam. - Mit akarsz?
- Elegem van abból, hogy nyafogsz! - üvöltött Dai.
Elengedte a kezem és a hátamat kezdte tolni. Pont azon a ponton ami rohadtul fáj. Megrogyott a térdem és elestem. Neki estem a falnak. Átfordultam a hátamra és a falnak támaszkodtam. Na én innen fel nem állok!
- Engo! - lépte át rajtam Minori - A francért kell a földön fetrengeni! - ment oda Asamiékhoz.
Hogy esnél pofára abban a cipőben! Csak legalább a fele annyira fájna az egész tested mint nekem, már sírva fetrengenél a földön!
A földön ültem. Semmi erőm felállni. Aguri és Yuri indultak volna vissza a termükbe amikor Aguri kezet nyújtott nekem. Ez nem lesz elég, csak a karom fog fájni.
- Na mi lesz? - nézett rám komolyan. - Látom, hogy szarul vagy.
- Csak lusta vagyok fel állni... - fordítottam el a fejem.
- Gyerünk. - kitartóan tartotta a kezét felém.
Megfogtam a kezét és fel húzott. Azzal a lendülettel ismét össze estem, de elkapott. Kínosan éreztem magam.
- Nem vagy jól. Igaz? - kérdezte.
- És ha rosszul vagyok? - léptem hátrébb, egészen a falig és megtámasztottam magam.
- Menj el orvoshoz. - indult tovább.
Dehogy megyek! Minek menjek, ha az csak befektetne egy szobába halálra szurkálnának.
Még a tanár előtt megpróbáltam bebicegni a terembe. Olyan erővel estembe a padba, hogy mindenki rám nézett.
- Jól vagy Engo-kun? - kérdezte a mellettem ülő szőke lány.
- Persze... - helyezkedtem el.
A pohár még mindig az asztalon volt. Megittam a vizet. Ki kellene dobi. Forogtam kőrbe. A szemetes hol máshol lenne mint Asami mögött a sarokban. Fel akartam állni, de Dai gyorsabb volt. Kikapta a kezemből a poharat és kidobta a kukába, majd vissza sietett hozzám.
- Sajnálom. - suttogta.
- Nem baj. - próbáltam mosolyogni.
Megjött a tanár és elmentünk az udvarra a rendezvények után villán gyorsan húzott vissza a terembe Dai. A padra dőlve állítottam vissza az élet erőmet. Lehet nem is azzal van a baj. Sokkal inkább az élet kedvemmel. Nyílt a terem ajtaja és Gengo lépett be rajta. Jól van. Szerencse. Beszélgettek a többiekkel, majd erőt vettem magamon és oda mentem.
- Gengo... - léptem oda hozzájuk. - Beszélhetnénk?
- Miről? - mosolygott Gengo.
- Csak beszélni. - indultam az ajtó felé. Kint voltam megvártam Gengot és megöleltem. - Jól vagy?
- Igen... - ölelt meg. - De nem nagyon kéne neked se járkálnod. - tolt el magától.
- Hogy érted ezt? - néztem rá és mosolyogtam.
- Nagyon rosszul festesz.
- Dehogy! Én jól vagyok! Kutya bajom! Miből gondolod ezt?
- Látom, hogy fáj minden mozdulatod. Nem kéne ennyire erősnek mutatnod magad. Nem áll jól. Rakta a nyakába a karom. - Menjünk vissza.
- Nem kell Gengo! - vettem volna le a karom a nyakából, de szorosan fogta.
- De! A bátyám vagy! Nem bírom látni, hogy szenvedsz!
- Ne sajnálj engem! - kaptam le a kezem. - Nem kérem, hogy te sajnálj! Nem kell senkinek a sajnálata! Megérdemeltem! - mérgesen mentem vissza a terembe és mindenki rám nézett.
- Egy kicsit hangos voltál. - mondta Dai.
- Szarok rá! - kaptam a hátamra a táskám.
- Engo! - szólt utánam Dai.
- Nem kell a segítséged! - fordultam vissza.
Az összes erőmet össze szedve siettem végig a folyosón. Le a lépcsőn, de az utolsó lépcső fogon elestem és seggre ültem. Sírni kezdtem. Sírtam a fájdalomtól és attól, hogy egy szemét vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése