22. Fejezet: Hazatérés.
Korán reggel csiripeltek a madarak a ház teraszán. Szinte még mindenki aludt, egyedül Engo ült az ágya szélén. Gondolkozott. Mindenről. Nem tudte fel fogni azt, hogy Asami miken ment keresztül és még miken fog. Vagyis inkább el fogadni nem tudta.
- Fuji azt mondta, hogy még sose csókolózott é.s még sose csinálta. Viszont Asamit bántották. Vagyis akkor Asami nem Fuji... De mégis minden pontosan össze illik.
Ezek jártak a fejérbe. Pár órával később arra lett figyelmes, hogy valaki elment a szobája ajtaja előtt. Gyorsan az ajtóhoz rohant és kinézett rajta. Asamit pillantotta meg. A szemét dörzsölgette.
- Jó reggelt Asami. - rögtön rá jött a iú, hogy a lány sírt.
- Neked is... - fordult a fiú felé és mosolygott.
Közösen lementek a konyhába ahol már a többiek láttak hozzá az evéshez. Leültek a helyükre és békésen meg reggeliztek.
- Mikor is megyünk haza? - kérdezte Tomiko.
- Még két óra és megyünk. - tette le a tányérba az evő pálcikát.
- Értem. És ha nem akarok haza menni? - fel tette a kezét az asztalra és a fejét kezdte el támasztani vele.
- Én is szívesen maradnék. - dőlt hátra a szék hátuljának Eiki.
- Egy valamit áruljatok el. - törölte meg a száját Asami. - Miért van az, hogy engem vagy szavakkal, vagy éppen cselekvésekkel csesztettek, bezzeg Tomikot nem?
- Azért van mert te az én játékom vagy... - nézett perverzen Asamira Eiji.
- Perverz.... - fordította el a fejét Asami a fiú tekintetétől.
- Egyébként... Engo beszélhetünk? - állt fel az asztaltól Eiji.
- P-Persze... - indult Eiji után Engo.
Ki mentek a folyosóra.
- Mi az Eiji? - dőlt a falnak Engo.
- Tegnap elmondtam Asaminak, hogy az a srác ... Tudod...
- Akkor azért sírt reggel..
- Este alig bírta abba hagyni... Egykor aludt el, de miközben be takartam még sírt álmában.
- Nagyon sajnálom szegényt. - nézett be a konyhába Engo.
- Én is...
~~~
- Készen vagytok már? - ordított fel az emeletre Eiki.
- Igen! - rohant lefele a lépcsőn Tomiko.
Nagyából a lépcső felénél eldobta a bőröndjét és pontosan Eiji fejét találta el. Az utolsó előtti lépcső fokon elrugaszkodott és hatalmasat ugrott. Az ugrás végén egyenesen Eiki ölében landolt.
- T-Tomiko? - nézett a lányra Eiki.
- É-Én sajnálom! - ugrott ki a fiú öléből. - Asami siess már! - ordított fel az emeletre.
Pár perc múlva lesétált Asami kezében a nehéz csomagokkal. Fején egy kalap volt.
- Neked van ilyen kalapod? - lépet közel Asamihoz Tomiko.
- Nincs, de Hitominak van! - nézett a húgára.
- Jól áll! - mérte végig a lányt Eiji.
- Amint haza érünk veszek egy box kesztyűt. - nézett mérgesen a fiúra Asami.
- Most miért Asami- chan?! - Eiji meg fogta a lány kezét és a mellkasához rakta.
- Ne hívj így! - kikapta a kezét a fiú kezéből és kirohant a házból. - Gyertek már! Le késsük a vonatot!
- Pont ő mondja ő... - nézet a barátnője után Tomiko.
- Akkor is aranyos! - futott a lány után Eiji.
Mindenki elindult a vonat állomásra. El foglalták a helyüket. Egész hamar haza értek. Leszáltak a vonatról és a peronon el köszöntek egymástól.
- Hát akkor sziasztok! - köszönt Eiki.
- Sziasztok! - integetett kezében a nyuszijával Chikao.
- Viszlát hölgyek! - hajolt meg előttük Eiji.
- Majd még találkozunk. - indult el a kijárat felé Engo.
- Sziasztok! - kapta ki Asami kezéből a kalapot Tomiko.
- Viszlát. - integetett Hitomi.
- Vigyázzatok az úton! Sziasztok!
Elindultak haza a lányok. Már a ház felé tartottak.
- El se hiszem, hogy vége. - szomorkodott Tomiko.
- Még van egy hét a nyárból! - vigasztalta barátnőjét Asami.
- De az olyan kevés!
- Ne sírj már annyit! Még a házink sincs kész... Francba! - torpant meg Asami.
- M-Mi az? - nézett vissza a nővérére Hitomi.
- Ha jön az ősz és már csak egy hét van akkor biztos, hogy már ide költözött. - kezdett forogni a fogas kerekek Asami fejében.
- Asami? Itt vagy? - kérdezte Tomiko.
- Persze! - mosolyodott el Asami.
- Rendben! Akkor verseny hazáig Hitomi?
- Benne vagyok! - le rakták a cuccukat a földre.
- Hé és ezekkel mi lesz?! - aggódott Asami.
- Majd te hozod! És akkor rajt!
Már ott se voltak. Csak egy por felhő maradt utánuk. Asami a kezébe vette a cuccait és indult a lányok után. Mire beért a házba a többiek a padlón feküdtek. Nagy levegőket vettek.
- Nyertem! - ült fel török ülésbe Tomiko.
- Ez nem igaz! - fordult át a hasára Hitomi.
- Én nyertem mert én cipeltem a cuccaitokat! - dobta le a földre a táskákat.
A hang zavarra le jött Daisuke és Jungo is az emeletről.
- Nem is tudtam, hogy most jöttök haza. - lepődött meg Asami bátya.
- Pedig jó sokszor elmondtam neked! Ennyit nem tudsz meg jegyezni! - dőlt a falnak Asami.
- Én akkor sem emlékszem! - nézet gúnyosan a Asamira Daisuke.
- Értem én, értem! - indult fel a szobájába.
- Asami na hagy itt! - meg ragadta a cuccát Tomiko és a barátnője után rohant.
A két lány fel szaladt az emeletre,de Hitomi lent maradt.
- Na és milyen volt a nyaralás? - Daisuke egyből Hitomi kezére nézet.
- Nagyon jó volt! Viszont most megyek fürdök. - indult ő is az emelet felé.
- V-Várj Hitomi! - fogta meg a húga kezét Daisuke. - Most tényleg te beszéltél?
- Igen Onii- chan! - mosolygott és villám gyorsan fel ment a lépcsőn.
- Ez tényleg a húgod volt? - nézet a barátjára Jungo.
- Asszem...
- Igen! - rohant lefele a lépcsőn Tomiko.
Nagyából a lépcső felénél eldobta a bőröndjét és pontosan Eiji fejét találta el. Az utolsó előtti lépcső fokon elrugaszkodott és hatalmasat ugrott. Az ugrás végén egyenesen Eiki ölében landolt.
- T-Tomiko? - nézett a lányra Eiki.
- É-Én sajnálom! - ugrott ki a fiú öléből. - Asami siess már! - ordított fel az emeletre.
Pár perc múlva lesétált Asami kezében a nehéz csomagokkal. Fején egy kalap volt.- Neked van ilyen kalapod? - lépet közel Asamihoz Tomiko.
- Nincs, de Hitominak van! - nézett a húgára.
- Jól áll! - mérte végig a lányt Eiji.
- Amint haza érünk veszek egy box kesztyűt. - nézett mérgesen a fiúra Asami.
- Most miért Asami- chan?! - Eiji meg fogta a lány kezét és a mellkasához rakta.
- Ne hívj így! - kikapta a kezét a fiú kezéből és kirohant a házból. - Gyertek már! Le késsük a vonatot!
- Pont ő mondja ő... - nézet a barátnője után Tomiko.
- Akkor is aranyos! - futott a lány után Eiji.
Mindenki elindult a vonat állomásra. El foglalták a helyüket. Egész hamar haza értek. Leszáltak a vonatról és a peronon el köszöntek egymástól.
- Hát akkor sziasztok! - köszönt Eiki.
- Sziasztok! - integetett kezében a nyuszijával Chikao.
- Viszlát hölgyek! - hajolt meg előttük Eiji.
- Majd még találkozunk. - indult el a kijárat felé Engo.
- Sziasztok! - kapta ki Asami kezéből a kalapot Tomiko.
- Viszlát. - integetett Hitomi.
- Vigyázzatok az úton! Sziasztok!
Elindultak haza a lányok. Már a ház felé tartottak.
- El se hiszem, hogy vége. - szomorkodott Tomiko.
- Még van egy hét a nyárból! - vigasztalta barátnőjét Asami.
- De az olyan kevés!
- Ne sírj már annyit! Még a házink sincs kész... Francba! - torpant meg Asami.
- M-Mi az? - nézett vissza a nővérére Hitomi.
- Ha jön az ősz és már csak egy hét van akkor biztos, hogy már ide költözött. - kezdett forogni a fogas kerekek Asami fejében.
- Asami? Itt vagy? - kérdezte Tomiko.
- Persze! - mosolyodott el Asami.
- Rendben! Akkor verseny hazáig Hitomi?
- Benne vagyok! - le rakták a cuccukat a földre.
- Hé és ezekkel mi lesz?! - aggódott Asami.
- Majd te hozod! És akkor rajt!
Már ott se voltak. Csak egy por felhő maradt utánuk. Asami a kezébe vette a cuccait és indult a lányok után. Mire beért a házba a többiek a padlón feküdtek. Nagy levegőket vettek.
- Nyertem! - ült fel török ülésbe Tomiko.
- Ez nem igaz! - fordult át a hasára Hitomi.
- Én nyertem mert én cipeltem a cuccaitokat! - dobta le a földre a táskákat.
A hang zavarra le jött Daisuke és Jungo is az emeletről.
- Nem is tudtam, hogy most jöttök haza. - lepődött meg Asami bátya.
- Pedig jó sokszor elmondtam neked! Ennyit nem tudsz meg jegyezni! - dőlt a falnak Asami.
- Én akkor sem emlékszem! - nézet gúnyosan a Asamira Daisuke.
- Értem én, értem! - indult fel a szobájába.
- Asami na hagy itt! - meg ragadta a cuccát Tomiko és a barátnője után rohant.
A két lány fel szaladt az emeletre,de Hitomi lent maradt.
- Na és milyen volt a nyaralás? - Daisuke egyből Hitomi kezére nézet.
- Nagyon jó volt! Viszont most megyek fürdök. - indult ő is az emelet felé.
- V-Várj Hitomi! - fogta meg a húga kezét Daisuke. - Most tényleg te beszéltél?
- Igen Onii- chan! - mosolygott és villám gyorsan fel ment a lépcsőn.
- Ez tényleg a húgod volt? - nézet a barátjára Jungo.
- Asszem...
~~~
Hitomi meg nyitotta a vizet majd belépet alá. Megállt és elkezdett vissza emlékezni.* - Akatsuka Kazue. - szolt a kórteremből az orvos.
- Igen? - állt fel a székből Kazue.
- Fáradjon be.
- Miről szeretne beszélni doktor úr? - csapódott a nő mögött az ajtó.
- A lányáról lenne szó, Hitomirol.
- Igen?
- Meg vizsgáltam és mint kiderült, hogy rákosak a hangszálai. - ült le egy író asztalhoz az orvos.
- És mit lehet ellene tenni? - lépet Kazue az asztal elé.
- Most azonnal meg kell műteni, vagy különben a többi érzék szervére is át települhet a rák. Szem, orr, fül. Rosszabbik esetben a tüdejére és akkor már semmit nem tehetünk. - elő keresett egy papírt és Kazue orra alá tolta. - Ha ezt most alá írja akkor egyenesen visszük a műtőbe.
- És pontosan mit csinálnak vele? - nézte át a papírt.
- Le vesszük a rákot a hangszálairól.
- És a hangja?
- Sajnálom asszonyom...
- Beszélhetek vele? Meg kérdezem ő mit akar.
- Rendben. A függöny mögött van.
- Köszönöm. - el húzta a függönyt és leült Hitomi mellé.
- Szia anya! - mosolygott az anyjára Hitomi.
- Szia kicsim. - Kazue próbált erős lenni. - Az orvosok találtak benned valami érdekeset.
- Hol? - nézet magára Hitomi.
- Itt. - Kazue a kezét Hitomi nyakára tette. - Itt van bent.
- És most mi lesz anya?
- Hát a bácsik azt mondták segítenek neked, hogy ne legyen ott. De cserébe kérnek valamit. - egy könnycsepp ült ki Kazue szeme sarkába.
- Mit kérnek cserébe?
- A... A hangod... - kezdett sírni Kazue.
- Ne sírj anya! Minden rendben lesz! - mosolygott Hitomi.
- Hitomi... - nézett a lányára könnyes szemekkel.
- Meg ígérem, hogy egyszer majd meg fogok szólalni! Te meg ígérd meg, hogy büszke leszel rám és azt is, hogy ez nem apa hibája! - meg fogta az anya kezét.
- Ígérem... - ölelte meg a lányát. - Akkor készülj mert kezdik.
- Rendben anya!
Kazue ki ment az orvoshoz.
- Beszélhetek magával?
- Persze. - kimentek a rendelő elé.
- A műtétben meg tud halni? - szorította ökölbe a kezét Kazue.
- 50 %... - felelt az orvos.
- Értem...
- Ne sírjon Kazue! Minden rendben lesz! Hallotta a lányát! Erős kislány. Az Isten nem fog egy ilyen erős gyermeket elvinni innen! - fogta meg az orvos Kazue kezét.
- Köszönöm!
Közben Hitomi az ajtónál hallgatózott. Az egészet hallotta. *
A vissza emlékezést egy tüsszentés szakította meg. Vissza térve a mostani helyzetre, semmi kedve nem volt vissza emlékezni arra az időszakra. Meg mosakodott majd elindult a szobájába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése