Szerep játék 7. Fejezet

7. Fejezet: Vissza tért!

Asami csak nézett egyenesen az előtte álló fiú szemébe. Fehér rövid haja és piros szeme teljesen olyan volt mint egy albínó ember ,de nem az volt.

- Szia Akatsuka Asami. - lépet felé a fiú.

- Asami minden rendben?! 

- Csak nem Tomikoval beszélsz? - kivette a lány kezéből a telefont és elkezdett beszélni bele.

- Szia Nakae Tomiko... - közben végig a lányt nézte.

- Te ... - kinyomta a telefont a fiú.

Meg jött a metró és kiürült a peron. Asami csak nézett. nem tudta elképzelni, hogy ő áll előtte.

- Mit szólnál kicsi Asamim ha sétálnánk egyet? - oda lépet Asamihóz és magához húzta. - Csak a régi szép idők emlékére.

- Engedj el! -el akarta lökni magától, de nem ment.

- Ugyan már Asami. Ne légy gyerekes.  Vagy hívjalak Fujinak? 

- Te honnan tudod? - Asami teljesen kétségbe volt esve.

- Jaaj Asami! Nem csak te játszol azzal a hülye játékkal. 

- Te...

- Igen én vagyok Chion. Akkor mehetünk hölgyem? - kezdte elfele vezetni a lányt.

- Hagy békén. - próbálta ellökni.

- Mond, hogy nem élvezted régen. - maga felé fordította a lányt.

- Én nem akartam! Te ... Te... - a lány elkezdett könnyezni. 

- Ne butáskodj. - a lány állára rakta a kezét. 

- Ne csináld! - Asami becsukta a szemét. - Ne érj hozzám!
Meg csörrent Asami telefonja amit a fiú fel vett.
- Rég beszéltünk Daiskue. - mondta a telefonba.
- Aguri ha egy ujjal is hozzá érsz...
- Meg nyugodhatsz nem terveztem semmi ilyet... - lerakta a telefont és a lány szemébe nézett. - Még.
Közelebb húzta magához a lányt és a homlokára nyomott egy puszit.
- Később találkozunk A-S-A-M-I. - ismét dallamosan betűzte ki Asami nevét.
Elengedte a lányt és el sétált. Asami össze esett és sírt. Koukai éppen jött lefele a metróhoz. Meg látta Asamit és oda rohant hozzá.
- Asami-san! Minden rendben? - guggolt le hozzá a fiú.
- Nem semmi sincs rendben! - fel nézett és az arcán csorogtak le a könnyek, majd elkezdte törölgetni

a szemét.
- Mi történt? - kérdezte Koukai és a lány vállára rakta a kezét.
- Vissza jött megint meg fog történni! - Asami csak a szemét törölgette.
- Mi fog meg történni? Kérlek ne sírj! Állj fel! - próbálta fel állítani a lányt.
- Kérlek végy meg! - a fiú nyakába borult. - Félek!
- Rendben... Haza kísérlek. - fel segítette Asamit aki csak sírt.
Fel szálltak a metróra és egész úton Asami Koukai vállának volt dőlve. Nem szóltak egymáshoz.
Később meg érkeztek Asamiékhóz. Daisuke nyitott ajtót és amint meg látta, hogy a húga az elkezdte ölelgetni.
- Asami! Jól vagy? - kérdezte Asami bátya és észre vette a húga mögött álló fiút. - Te kisérted haza?
- Igen. A metró peronon sírt.
- Köszönöm, hogy haza kisérted. Gyere be nyugodtan. - engedte be a fiút Daisuke.
Be mentek a nagy szobába és Daisuke elkezdett beszélni.
- Asami nem akarlak bántani, de kérlek meséld el, hogy mi történt. - a lány szemébe nézett.
- É-Éppen haza akartam jönni amikor meg láttam.
- Kiről van szó? - kérdezte Koukai.
- Asami elmondhatom neki? - kérdezte a húgától.
- Igen... csak kérlek ne itt. - Asami fel húzta a térdét az ölébe.
Daisuke és Koukai elmentem a lépcsőhöz és mindent elmondott neki.
- Uram isten! - tette a szájára a kezét.
- Kérlek ezt ne emlegesd senkinek főleg ne Asaminak. - nézett be a nappaliba.
- Rendben... És most akkor mi lesz? - kérdezte a fiú.
- Haza mész. Nem keverünk bele. - mondta Daisuke Koukainak.
- Nem! Segíteni akarok mindenben! - fogta meg Daisuke vállát a fiú.
- Biztos vagy benne? - kérdezte a fiú.
- Igen... Mi van ha a követező célpontja Hitomi lesz?! - kezdett el könnyezni Koukai.
- Az nem fog megtörténni. Hitomi nem jár egyedül sehova.
- És mi a tervünk? Meg verjük? - kérdezte Koukai.
- De hogy! 3 ember nem bírna vele... Már 7 éves korától kezdve boxol. Más a tervem.
- Mond.
- Reggel velem megy a suliba. Délután ha kevesebb az órám akkor meg várom ha több veled jön haza. - mondta Daisuke.
- Rendben. Remélem semmi baj nem lesz.
- Én is remélem.
A fiúk vissza mentek Asamihoz és elmondták a tervet.
- Fiúk én nem akarlak titeket ezzel terhelni.
- Ez nem teher! - dühösen az asztalra csapott Daisuke.
- Nem akarom, hogy felügyelet alatt legyek! - csapott az asztalra Asami. - Egyedül is tudok boldogulni! - fel állt és fel ment a szobájába.
- Most mi legyen Daisuke-san? - fordult a fiúhoz Koukai.
- Semmi... Ha nem vele mész akkor kövesd. Nem akarom, hogy megint megtörténjen.

~~~

Asami a szobájában sírt. 

- Nem akarom megint átélni! Szörnyű volt! Félek!  - ezek a gondolatok jártak Asami fejében. - Bárcsak itt lennél Kouki és segítene! 

A párnájába nyomta a fejét és sírt. Félt és nem akarta, hogy bárkinek baja essen. Később meg csörrent a telefonja. Tomito volt az.

- S-Szia... -szipogott a telefonba.

- Asami! Jól vagy!?

- Igen... 

- Mi történt? - kérdezte Tomiko.
- Valahova menni akart...
- És tapogatott? 
- Nem... Vagyis csak az arcom és a derekamat.
- Az a rohadék... Lenne egy ötletem, hogy ne keljen egyedül járkálnod.
- Na? - Asami fel ült z ágyán.
- Mit szólnál ha suli előtt elmennénk érted és suli után haza hoznánk?
- Ez nem is rossz ötlet! Jobban tetszik mint Daisuke ötlete.
- Mi volt az ő ötlete? 
- Azt akarja, hogy vele vagy húgom osztály társával járjak haza és a suliba...
- Meg értem, hogy aggódik Daisuke, de nem várhatja el, hogy olyan legyél mint egy kis gyerek...
De nem is mondtad mi volt Engoval. 
- Tényleg... Hát tudod egy kicsit bevertem neki és azt mondta, hogy nem köp be ha szombaton vigyázok az unokaöcsére.
- Az remek! Nagyon aranyos kisgyerek! Teljesen olyan mint Engo csak kisebb.
Asami szerette Tomikoban azt, hogy hamar témát vált és, hogy bármilyen szituációból képes viccet csinálni.
- Ha hasonlít Engora akkor csak egy idióta lehet... - vágta rá Asami.
Persze Tomitoból kitört a nevetés.
- Most valami vicceset mondtam? - kérdezte meg hökkenve Asami.
- Nem, nem. Hagyjuk! - még mindig kuncogott.
- Rendben! Remélem igazad van...
- Lehet ő lesz a jövendőbelid! - nevettet Tomiko.
Ezt már Asami se tudta meg állni. Nevettek mind a ketten.
- Na nekem mennem kell! Meg jött apám.. Ha meg tudja, hogy telefonozok ki nyír...
- Tudom, tudom. Akkor szia!
- Szia! Holnap találkozunk. - lerakták a telefont.
Asami hátra dőlt az ágyon és elaludt.

~~~

Tomiko lerakta a telefont és kiszaladt a szobájából. Térdig érő barack színű fodros ruhája fel - le ugrált. Amint a nagy két ágú lépcsőhöz ért le lassított. Meg igazította a haját és a ruháját. A sárga hajpánt helyett egy fehér volt a hajában. Apró fehér fülbevalók voltak a fülébe. Kicsi gyöngyök voltak egy a hoz illő gyöngy nyaklánccal. A lépcső tetején nagy levegőt vett majd elindult lefelé. Lassú léptekkel ment lefele. A lépcső alján egy szobalány állt. 

- Kis asszony! Gyönyörű a ruhája! - hajolt meg előtte. 

- Köszönöm Mizuki. - lépet le az utolsó lépcső fokról Tomiko.

- Apád az étkezdében vár. - a fekete fehér egyenruhát piszkálta. Mizuki éppen, hogy befejezte a felső közép iskolát elkezdett dolgozni a Nakae családnál mint szobalány. Egy alacsony szőke hajú lány volt. Sötét kék szemekkel. A göndör haját össze fogva hordta. 

- Köszönöm. - egyenes léptekkel a konyha felé tartott. Amint belépett egy hatalmas asztal fogadta aminek a legvégén az apja ült. Balra az apjától az anyja. 

- Ohh Tomiko! Gyere enni! - a lány a helyére sétált majd leült.

- Mond csak apa, milyen volt a mai napod? - kérdezte Tomito és az apjára nézett.

- Már megint válópert kaptam... Elegem van az egészből... - fogta a kezébe az evő pálcikát.

- És neked anya? - nézett az anyjára.

- Kifejezetten jó! Ismét eladtam egy házat! - elégedetten bele kortyolt egy talpas pohárban félig öntött vörösborba. 

- Az fantasztikus! Lenne egy kérdésem hozzátok. - Tomiko lassan rá tért a lényegre.

- Mond csak kicsim. - tette le a poharat az anyja.

- Háát... - kezdte el a mondani falóját a lány, de az apja bele szólt.

- Nem... - elkezdte a telefonján nézegetni a 300 új SMS-t. 

- De hát Baku! - nézet a férjére Emiko. 

- Mi az? Biztos megint valamit kérni akar a sárnéppel kapcsolatban.

- Apa ők a barátaim! - csattant fel a Tomiko.

- Meg engedtük, hogy a pórnéppel járj egy iskolába, hogy egy semmire kellő fiú legyen a barátod. És te még követelőzöl. - csapta le a pálcikákat az asztalra Baku.

- Én csak kérni akartam valamit! 

- És mi lenne az? - kérdezte Emiko.

- Van egy barátnőm, tudod Asami. És háát... régen bántották és most az a fiú vissza jött és megint zaklatja Asamit. Én meg arra gondoltam, hogy reggel pont útba esik a házuk. 

- Nem azt akarod mondani, hogy fuvarozni akarsz egy ribancot? - kérdezte az apja.

- Ő nem egy ribanc! - állt fel az asztaltól Tomiko. 

- Hova mész kicsim? - szólt utána az anyja. 

- Valahova. - Tomiko fel szaladt a szobájába.

Össze dobálta a cuccait egy bőröndbe, egy utazó táskába és egy háti táskába, és egy oldal táskába. Át öltözött egy lazább cuccba és a ruhát meg a kényelmetlen cipőt a földre dobta. a fülbevalót és a nyakláncot meg a hajpántot is le hajította. A hajába rakta a sárga hajpántját és elindult lefele a lépcsőn. Az útját az apja vágta el.

- Hova mész Tomiko?! - üvöltött az apja. 

- A ribanc barátnőmhöz! - indult az ajtó felé a lány.

- Kérlek Tomiko drágám ne csináld ezt! - lépet a lányához Emiko.

- Mi lenne anya ha egyszer az én pártomat is fognád? - nézet az anyja szemébe Tomiko.

Ki lépet az ajtón és elkezdett a kapu fele menni. Gyorsan szedte a lábait. A bőrönd jobbra - barra billegett. A kapu végénél meg állította az apja.

- Tomiko ha kimész azon a kapun soha ne gyere vissza!!! - még jobban üvöltött az apja.

Tomiko vissza nézett az anyjára és az apjára majd kilépett a kapun. Háta mögött hagyott mindent. Csak ment. És reménykedett, hogy Asamiék befogadják.

- Látod Baku? Ez mind a te hibád!!! - Emiko berohant a házba és becsapta az ajtót.